Zsidók Kolozsvárt

(rövid áttekintés)

Kolozsvár életében zsidók először a 16. század elején tűntek fel rendszeresen, néhány száz évig viszont csak közvetve játszottak szerepet a város életében, hiszen a különféle korlátozó rendelkezések miatt nem alakulhatott ki állandó zsidó lakosság. Az 1840-as törvény XXIX. cikkelye tette első ízben lehetővé a magyarországi zsidók városon való letelepedését. Az Erdélyi Nagyfejedelemségre viszont nem terjedt ki a törvény hatálya és a városok csak évekkel később, egy 1851-es bécsi miniszteri rendeletnek köszönhetően nyíltak meg a számukra. Ennek nyomán Kolozsvár izraelita népessége is csak az 1850-es évek után indult gyarapodásnak. Az 1835. áprilisi városi tanácsi jelentés 61 zsidó férfit és 48 nőt említett, az 1846-os összeíráskor pedig 58 volt a zsidó családok száma. A számbelileg megnőtt közösség részére szűknek bizonyuló Kül-Magyar [ma 1989. december 21. út 96. szám] utcai imaházat 1851-ben egy kőből épült, klasszicista zsinagóga váltotta fel a Pap (ma Paris) utcában. Ez a zsinagóga és a körülötte csoportosuló épületek (a rabbi, a tanító és a sakter lakásai, rituális fürdő) váltak a későbbi ortodox hitközség vallási és kulturális központjává. (A német megszállás alatt garázsnak használták, 1945 után pászkagyár, rituális mészárszék működött benne, majd 1989 után az Antena 1 televízió kolozsvári székhelye lett).

  A XIX. század végén a hitközség, több intézményével együtt, új székházat avatott a Szappan (Tipografiei) utcában, ahol jelenleg is működik.

A legjelentősebb rabbik a Glasner család tagjai voltak: Glasner Ábrahám (1863–1877), Glasner Mózes Sámuel (1877–1925), Glasner Akiba (1923–1944), Glasner Juda Cvi (1941–1944).

Az ortodox hitközség elnöke a deportálást megelőzően Weiss Gyula volt. A magyarországi izraelita felekezet szakadása a zsidóság 1868-as budapesti kongresszusán következett be. Az ekkor három részre – ortodox és kongresszusi (neológ) rítusra – szakadt zsidóságon belül a kolozsváriak zömében a konzervatív irányultságú ortodoxokhoz csatlakoztak, a bomlás jelei viszont néhány éven belül itt is megmutatkoztak. Először a legkonzervatívabb vallási formát élő szefárdok váltak ki (tulajdonképpen haszidok, akiknek nem volt ténylegesen közük a spanyol eredetű szefárd zsidókhoz), és építettek Beth Avrohom néven imaházat 1875-ben a Malom [ma Gh. Bariţiu] utcában. Ezt 1927-ben kifosztották, feldúlták. 1945 után már nem használták, később lebontották. Az utolsó itt szolgáló rabbi Yekusiel Halberstam volt, az egyetlen kolozsvári rabbi, akit együtt deportáltak híveivel, de aki túlélte a haláltábort, visszatért Kolozsvárra, majd nemsokára Izraelbe távozott. A haladó felfogású, főleg értelmiségiekből álló zsidó polgárság is elhagyta az ortodox anyahitközséget és 1881-ben egy később neológgá átalakuló status quo ante alapon álló hitközséget hozott létre.

  Zsinagógát a kongresszusiak 1887-ben emeltek a Szent István úton (ma Horea út 21. szám). A mór stílusú nagytemplomot a Horváth testvérek és Reményik Károly cége építette Hegner Izidor helybéli vasúti mérnök tervei szerint. 1904-ben kibővítették a rabbinátust, a hitközség irodáit, iskolát, óvodát stb. magába foglaló épületegyüttessel. 1927-ben, a többi zsinagógához hasonlóan, a Kolozsváron átutazó regáti vasgárdista diákok feldúlták, kifosztották. 1944-ben, a háború vége felé, a visszavonuló német és magyar seregek felrobbantották (más források szerint 1944 júnusában bombatalálat érte). 1947-ben helyreállították. A Deportáltak Emléktemploma nevet kapta, és az egyetlen, ma is működő zsinagóga.

A legjelentősebb neológ rabbi Eisler Mátyás (1891–1930), aki Budapesten és Berlinben végezte tanulmányait, a filozófiai és sémi nyelvek tudományának doktora, az Enciclopedia Iudaica munkatársa, a kolozsvári zsidóság legkiemelkedőbb vallási személyisége volt. A neológ hitközség alapítója és első elnöke Farkasházi Fischer Vilmos, a deportálást megelőzően Farkasházi Fischer József volt. Hasonlóan más erdélyi zsidó közösségekhez, Kolozsváron is több imaházat építettek (szám szerint 17-et), amelyeket általában különböző vallásos egyletek vagy szakmai egyesületek működtettek. Ezek közül a napjainkban is működik a Bet Hamidras Ohel Moshe (Dávid Ferenc utca 16. szám), amit a szefárd közösség épített 1910-ben. A hozzá tartozó rituális fürdő már nem létezik, az épület jelenleg imaháznak, orvosi rendelőnek és nagyobb ülésteremnek is otthont ad.

Iskolát először az ortodox hitközség hozott létre. 1875-ben megnyitották az elemi fiúiskolát, majd 1908-ban a leánytagozatot. Az iskola tanulóinak száma fokozatosan nőtt az évek folyamán: az induláskor az iskola két tanítóval és negyven tanulóval működött, az első világháború környékén a beiratkozottak száma meghaladta a háromszázat. A neológ hitközség elemi iskolájának a beindításáról 1903-ban döntöttek, és 1904 őszén kezdte meg a működését két osztállyal és 32 tanulóval.

Az 1867-es emancipáció (egyenjogúsítás) nyújtotta társadalmi mobilitási pályák révén a kolozsvári zsidóság egyre komolyabb részt vállalt mind a gazdaság, mind a kultúra fejlesztése terén. Döntő többségük a kereskedelemben, az iparban és a szabadfoglalkozású pályákon helyezkedett el. Részben a zsidóság jelentős hozzájárulásának köszönhetően alakultak a tőkés termelés formái a gazdaságilag visszamaradott Erdélyben. Az 1867. évi párizsi világkiállításon, majd a budapesti millenniumi kiállításon Erdély iparát – többek között – Farkasházi Fischer Vilmos kolozsvári gyáros, a város neológ hitközségének elnöke képviselte. 1911-ben Hirsch Ödön tanácstag kezdeményezte a földgáz értékesítését és a város érdekében történő felhasználását. A zsidó vállalkozók egyaránt fektettek be nehézipari létesítményekbe. Példaként említjük a Diamant Izsó alapította aranyosgyéresi sodronygyárat, Hirsch János vasöntödéjét, Vigdorovits Izsó Fermata vas- és fémipari vállalatát, a Vadász Jenő és Rappaport Miksa által 1935-ben alapított réz- és fémárugyárat, a Ravagot, ami a későbbi Armatura elődje volt. Befektettek vegyészeti vállalkozásokba (Herczeg Tivadar vegyészeti gyára, a Gladys és Heinrich szappangyár, az Ufarom és Hygen gyógyszergyárak, valamint a Porgesz gyertyagyár) és kisüzemekbe is. Több hírneves kolozsvári építész és építkezési vállalkozó zsidó származású volt, mint Sebestyén Dávid, Devecseri Emil, Heves Vilmos és még sorolhatnánk. A zsidó Farkas és a német Renner család sikeres közös vállalkozása volt a Dermata bőr- és cipőgyár. A szerteágazó zsidó tőkéjű vállalkozások között számos használati cikkekkel kapcsolatos található (szőrme, textil, konyhacikkek, élelmiszeripari beruházások, reklámcikkek stb.), de szellemi értékekkel kapcsolatosak is (nyomda, könyvkiadó, könyvkötészet).

Erdély legnagyobb zsidó közösségei Nagyváradon és Kolozsváron éltek. Az 1930-as népszámlálás szerint rajtuk kívül csak Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben és Temesváron lakott tízezer főnél többet számláló vagy azt megközelítő izraelita népesség. Az 1910-es népszámlálás Kolozsváron 7046, az 1930-as 13 504, az 1941-es pedig 16 763 izraelita vallású személyt írt össze. A két világháború között a város összlakosságához viszonyított arányszámuk 13–15% között mozgott. Jelentős többségük magyar nyelvű és magyar kultúrájú volt. Az 1930-as évek második felében a 4000 zsidó családból megközelítőleg 150 számított nagypolgárinak, 800 középpolgárinak, a többi pedig a kispolgári és a nincstelen kategóriákba sorolható. Az állampolgárságok felülvizsgálatának az időszakában, 1938-ban, 800 olyan zsidó család élt Kolozsváron, amely kilátástalan anyagi helyzete következtében nem tudta önerőből beszerezni a román állampolgárság igazolásához szükséges iratokat. Kolozsvár zsidó társadalmának foglalkozásszerkezete egy polgárosult, a város gazdasági és kulturális életét aktívan alakító közösségről árulkodik. Az 1930-as népszámlálás idején a kolozsvári zsidóság 33 százalékának származott jövedelme az iparból vagy iparos szakmákból, 31 százaléknak pedig a kereskedelem és a hitelélet nyújtott megélhetést. A Kereskedelmi és Iparkamaránál bejegyzett 435 cégből 246-ot birtokolt zsidó (57%) 1937-ben, a kolozsvári Munkakamaránál nyilvántartott kisiparosok közül pedig 665 volt izraelita (24%). A zsidó fiatalok gyakran választották az orvosi vagy az ügyvédi pályát, és a szakmában szerzett jó hírnevük igen széles ügyfélkört vonzott. Kolozsváron 472 orvost tartottak számon 1937-ben, közülük 158 volt zsidó.

A zsidó lakosság kereskedelemben és iparban betöltött fontos szerepe a város arculatát is jelentősen befolyásolta. A központi üzletek szinte kivétel nélkül zsidó (vagy magyar) tulajdonban álltak. Amikor az erdélyi zsidóság – és így a kolozsvári is – 1918–1919-ben román fennhatóság alá került, a Magyar Királyságban élvezett jogbiztonságot a jogbizonytalanság és a kiszolgáltatottság váltotta fel. Az 1924-ben meghozott Mârzescu-féle állampolgársági törvény, majd az 1938-ban sorra kerülő állampolgárság-felülvizsgálatok többszáz kolozsvári zsidó családot fosztott meg állampolgárságától.

A zsidó közösségszervezést hagyományosan ellátó hitközségi keretek mellett 1918 után jelent meg a világi intézményesülést elindító cionizmus. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom központjává váló Kolozsváron néhány év alatt az egész zsidó társadalmat átfogó világi intézményháló épült ki, amely nem csupán az érdekérvényesítés, érdekvédelem és szociális gondoskodás terén jelentett előrelépést, hanem egyben identitásformáló szerepet is játszott. Másfél héttel a padovai fegyverszünet után, 1918 novemberében megalakult az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség, amelynek kolozsvári csoportja irányította a helyi cionista életet. A szövetség ernyője alatt különböző társadalmi csoportokat és érdekeket képviselő szervezetek alakultak. Ilyen volt a hitközségek mellett működő nőegyletek világi társaként, egyes esetekben konkurenciájaként megjelenő, nemzetközi kiterjedésű WIZO (Women’s International Zionist Organization, azaz a Nők Cionista Világszervezete), amely 1927-ben nyitott fiókot Kolozsváron. Az 1932-ben létrejött Erdélyi Zsidó Diáksegélyző a kolozsvári zsidó egyetemi ifjúságot segítette, az Erdélyi Zsidó Árvagondozó pedig az ipari szakmák tanításában bírt kiemelkedő szereppel. A beteggondozást az 1928-ban megnyitott Zsidókórház látta el, az oktatást pedig a hitközségek által fenntartott óvodák, elemi iskolák és az 1920–1927 között működő zsidó fiú- és leánygimnázium biztosították. A kolozsvári zsidó gimnáziumi oktatás 1920-ban indult be, akkor, amikor megalakult Tarbut Országos Zsidó Iskola Egyesület egy fiú- és leány négyosztályos középiskolát állított fel. A kolozsvári intézménnyel, a temesvári (1919) és a nagyváradi (1920) mellett, az erdélyi zsidó gimnáziumok száma háromra emelkedett, de még így is a zsidó középiskolásoknak csak egy kis hányada tanult saját tanintézményben. A kolozsvári és a temesvári iskolaalapítások az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség társadalom- és nemzetépítő politikájának része volt. Ez a politika olyan, a szervezet alapszabályában is megfogalmazott célokat követett, mint a modern héber nyelv elsajátításának és használatának a támogatása, a zsidó etnikai identitás felébresztése és megerősítése, vallásos nevelés, valamint a zsidó fiatalok „termelő szakmák” felé történő irányítása. A Tarbut ügyeit, a Zsidó Nemzeti Szövetség támogatásával, a neológ és az ortodox hitközség képviselőiből létrehozott kuratórium intézte, az igazgatója pedig a marxista társadalomtudományi szemináriumairól híres Antal Márk matematikus lett. Az első években a Kolozsvári Zsidó Gimnáziumban mintegy 600–650 fiú és lány tanult. A kezdetben négyosztályos intézmény fiú tagozatát 1922-ben nyolcosztályosra, a lánytagozatot pedig hétosztályosra bővítették. Egy évvel később a lánytagozaton is beindult a nyolcadik osztály. Az iskola nyilvánossági joga és az intézményre ráerőszakolt román tannyelv miatt kialakult kedvezőtlen helyzet közepette, az ide beiratkozó fiatalok száma 1923-tól kezdve folyamatosan apadt. A Tarbutot a román hatóságok 1927-ben, mint irredenta intézményt, megszűntették. A zsidó magánoktatás 1940-ben indult újra; a fiú- és leánygimnáziumokat a magyar állam elismerte, és azok egészen a német bevonulásig működtek. A Zsidlicben – ahogyan nevezték – az oktatási nyelv ismét a magyar volt. A fiúgimnázium igazgatója haláláig, 1942-ig Antal Márk volt, majd 1944-ig Bach Endre, a leányiskola igazgatója Winkler Janka. A Zsidlic a holokauszt után folytatta tevékenységét, 1948-ig, az államosításig, amikor a román állam a felekezeti iskolákat is felszámolta.

A kulturális élet meghatározói a Kolozsváron kiadott, cionista irányultságú Új Kelet című zsidó politikai napilap, a zsidó tárgyú könyveket megjelentető kiadók és a Goldmark Filharmóniai Társaság voltak. Az 1918–1940 között megjelenő Új Kelet rövid idő alatt Erdély egyik legnagyobb példányszámú napilapjává nőtte ki magát. A Kolozs megyei prefektúra 1939-es kimutatása szerint a lap naponta 7200 példányban jelent meg. Főszerkesztője, dr. Marton Ernő, újságírói tevékenysége mellett a politikai életben is jelen volt, szenátorként ő képviselte a 30-as években az 1930-ban alakult Zsidó Pártot a román parlamentben. A párt kolozsvári szervezetének elnöke dr. Kertész Jenő ügyvéd, míg végrehajtó elnöke Vigdorovits Izsó volt. A szakmai szervezetek közül a Poale Cedek Iparosegyletet és a Paul Ehrlich Orvos egyesületet érdemes kiemelni. Az előbbi által 1912-ben épített, a Malom utcában (ma Bariţiu utca 16. szám) álló zsinagógában működik napjainkban a multikulturális tevékenysélget folytató  Tranzit Alapítvány A zsidó kisegzisztenciákat, kiskereskedőket és vállalkozókat a Kishitelbank segítette. Az egyre több hívet toborzó cionista tábor mellett továbbra is jelentős maradt azoknak a száma, akik a magyarsággal vállaltak sorsközösséget, a magyar asszimilációs pályát tartották elfogadhatónak. Számos zsidó származású kolozsvári nagyvállalkozó, gazdasági szereplő, mint például Farkas Mózes, a magyar kulturális és társadalmi szervezetek anyagi fenntartásába is bekapcsolódott, mellettük viszont szép számmal akadtak olyanok, akik a cionista, a nemzeti struktúrák működtetésére áldoztak.

Az erdélyi/kolozsvári magyar irodalomban és kulturális életben továbbra is jelentős maradt a zsidó származású alkotók részvétele.

  Elég, ha csak a kolozsvári Magyar Színház igazgatóira (Janovics Jenő, Kádár Imre) vagy olyan írókra gondolunk, mint Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Bárd Oszkár, Szántó György és Markovits Rodion. A romániai Országos Magyar Pártban fejtett ki tevékenységet a kolozsvári Weiss Sándor, Róth Hugó és Farkas Mózes. Róth Hugó ügyvéd a magyar párt megalakulásának kezdetétől (1922), annak 1938-as feloszlatásáig aktív részt vállalt a vezetésben. Erdély és így Kolozsvár életében a zsidó származású írók, költők, újságírók főleg a trianoni békeszerződés után bukkantak fel. Ez annak köszönhető, hogy az impériumváltás előtt az erdélyi tehetséges zsidó tollforgatók Budapestre költöztek, a szellemi fővárosba, a Nyugat vonzáskörébe. A világháború előtti Kolozsvár szellemi életében fontos szerepet játszott a kitért zsidó Gyalui Farkas, egyetemi könyvtárigazgató, aki jelentős irodalomtörténészi munkássága mellett a századfordulón tehetséges újságírónak számított. Kolozsváron alkotott Karácsony Benő ügyvéd, akit 1944-ben Auschwitzba deportáltak, és aki a holokauszt áldozatává vált. Első regénye 1927-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Pjotruska címmel. Igazi sikert későbbi regényei hoznak számára: Új élet kapujában (1932), Napos oldal (1936), Utazás a szürke folyón (1940), A megnyugvás ösvényein (1946). A kolozsvári Ellenzék napilapnál helyezkedett el a Budapestről egy időre Erdélybe visszatérő Indig Ottó. Kolozsvári tartózkodásának időszakában színműveivel aratott sikert. A zsidó származású írók közül Ligeti Ernő munkássága az egyik legszínesebb. Ligeti az első világháború végén került Nagyváradról a Kolozsvári Hírlaphoz, amely akkor még a városvezető lapjai közé tartozott. Innen a Keleti Újság szerkesztőségébe igazolt át. Tanulmányai közül talán a legfontosabb a Súly alatt a pálma, amely a két világháború közötti erdélyi magyar írók életét mutatja be. Kolozsvárhoz kötődött a galgói körorvos Bárd Oszkár irodalmi munkássága. Ugyanígy Szerb Antal, Szántó György és Markovits Rodion vagy Szilágyi András is a kolozsvári irodalmi és kulturális élet színvonalát emelték. A kolozsvári és az erdélyi magyar színjátszás életében meghatározó szerepet játszott a zsidó származású Janovics Jenő. Janovics egyébként az 1910-es filmvállalat alapításával az erdélyi némafilmgyártás úttörőjének számít. Az impériumváltáskor Janovics nemcsak a kolozsvári, de az erdélyi színjátszás újjászervezésénél is jelen volt. Részt vett 1920-ban az Erdélyi és Bánáti Magyar Színészegyesület megalakításában, amelynek elnöki tisztségét 1921-től ő töltötte be. A képzőművészetek terén a 20. században az új művészeti törekvések képviselői közül Kolozsváron jelentkeztek első rajzaikkal: Keleti László (Zsidók útja – album, 1936), Kazár László (A favágók), Leon Alex (A népkonyha), Lázár Éva (Jaszele), Wald Herman (A vádló, Fiát sirató anya). Munkáikat az 1937-ben Kolozsváron megjelent Kelet és Nyugat között című antológia közölte. A szobrászok közül Wald Herman és Löwith Egon munkássága kiemelkedő. A cionista mozgalom egyik alapvető kérdésének számított a héber, a zsidó kultúra felélesztése. A zsidó kulturális élet nyelve a magyar volt, és hátterét is bizonyos mértékben a magyar kultúra határozta meg. Az Új Kelet napilap kimondottan cionista irányultságú programmal rendelkezett. Szerkesztőségében a kolozsvári zsidó újságírók legjava dolgozott: Székely Béla, Kaczér Illés, Újvári Péter, Giszkalai János, Szabó Imre, Benamy Sándor, Salamon László, Danzig Hillél stb. A két világháború között felélénkült a zsidó könyvkiadás is, és sorra létesültek zsidó könyvkiadók. Zsidó Könyvbarátok Társasága, Zsidó Diáksegélyző, Pharos, Kadima, Fraternitas, Noár. A zsidó témájú könyvek gyarapodása magával hozta a kimondottan zsidó könyveket, kiadványokat forgalmazó könyvesboltok megjelenését is. Ilyen volt az 1921-ben megnyílt Glasner Benjamin-féle könyvkereskedés. A cionista mozgalom keretében jött létre Kolozsváron az első erdélyi héber kultúregyesület, az Ivria. Ugyancsak a zsidó kultúra ápolása volt a célja a Jehudit kolozsvári zsidó nők egyesületének, amely programja szerint arra törekedett, hogy tevékenységével a zsidó nőkben a zsidó nemzeti öntudatot felébressze és megerősítse. 1925 májusában kolozsvári zsidó ifjúsági szervezetek nyitottak népkönyvtárt. Az induláskor a könyvtár kb. 1800 kötetet tartalmazott (főként héber, román, magyar, olasz és angol szépirodalmi és tudományos könyveket). A kolozsvári neológ hitközség „kultúr-alosztályaként” jött létre 1936-ban a Goldmark Filharmóniai Társaság. Az orvosokból, mérnökökből és tanárokból álló együttes nagysikerű szimfonikus hangversenyei teltházak előtt zajlottak, amelyről gyakran számolt be nemcsak a zsidó sajtó, hanem a magyar is. A Keleti Újság Képes Híradója az 1930-as évek második felében több ízben is közölt fotókat a koncertekről. A zsidótörvények miatt kiszorított színészek (közöttük Kovács György, Fekete Mihály stb.) az 1940-es években színtársulatot alapítottak Concordia Művészakció – Zsidó Színház elnevezéssel. A sportklubokból eltávolított sportolókból jött létre a több szakosztállyal működő Hagibor egyesület. A második bécsi döntés és az 1940 után bevezetett zsidóellenes törvények olyan zsidó közösséget sújtottak tehát, amely aktívan járult hozzá Kolozsvár polgári világának, kultúrájának és gazdasági életének felvirágoztatásához.

A Zsidó Világkongresszus hivatalos kimutatása szerint 1941-ben Kolozsvár 110 956 lakója közül 16 763 volt zsidó származású, azaz a város lakosságának 15,1 százaléka. A német megszálló csapatok 1944. március 27-én vonultak be Kolozsvárra. Májusban a gettót a város északkeleti szegletén található Irisz-telep Kajántó úti téglagyárában állították fel. A kolozsvári zsidóság május 3-án megkezdődött gettóba gyűjtése tíz nap alatt ment végbe. A téglagyári gettót alig két hét alatt, hat – Auschwitzba irányított – transzporttal számolták fel. A kassai vasúti parancsnok feljegyzései szerint, május 25. és június 9. között Kolozsvárról hat transzport haladt át Kassán, összesen 16 148 személlyel. A kolozsvári gettóból 388 kiváltságos személyt, az úgynevezett Kasztner–csoportot, ezt követően Budapestre szállították. A város felszabadulásakor, 1944. október 11-én, a városban mindössze kb. 80 zsidó élt, akiknek bujkálással sikerült megmenekülniük. Még majdnem egy évnek kellett eltelnie, amíg megkezdődött a zsidók visszatérése Kolozsvárra. 1945 után számuk hozzávetőlegesen ezerre tehető, de ez a szám már magába foglalja az 1940 előtt Romániába menekültek egy részét, akik visszatértek, valamint azokat is, akik az Ókirályságból jöttek Kolozsvárra. 1945-ben Kolozsváron is megtartották az úgynevezett „szappantemetést”, amin Alexandru Şafran, országos főrabbi mondott beszédet. A téglagyár udvarán akkoriban felállítottak egy, a deportáltak emlékének szánt emlékművet. A háború után a mai Oaşului (a régi Kajántói út) utcát Deportáltak útjának hívták (1945–1964). Mára már semmi sem emlékeztet az ott történtekre.

A kolozsvári neológ hitközség 1945 márciusában, mindössze száz taggal, újjáalakult. A Joint nagyvonalú segítségével megkezdődhetett a háború alatt is folyamatosan működő, de teljesen elhanyagolt állapotú Zsidó Korház újjászervezése és tatarozása. Homlokzatára rövid időre ismét felkerült a „Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Korház” tábla. Az intézmény az államosításkor szűnt meg. A helyén létesült 3-as számú Belgyógyászati Klinikát a régi kolozsváriak ma is „zsidókórház”-ként említik. A cionista szervezetek újjászervezése politikai nehézségekbe ütközött. Ennek ellenére Kolozsváron is megalakultak a fő cionista csoportok: az Aguda, a Mizrachi, a Klál, a Mapáj és a Hasomer Hazair. 1947-ben már voltak kisebb alijázó csoportok, az év végén 18 ezres kitelepülő tömeg indult el Bukarestből Bulgárián keresztül Palesztinába, köztük nagyszámú kolozsvári zsidó. A zsidók száma ekkor Kolozsváron megközelítőleg 6500. A vészkorszak Erdélybe hazatért túlélői a magyarországiaknál nehezebb helyzetbe kerültek, ők az ún. népi demokratikus román államban próbáltak otthonra találni. Zsidóként megélt meghurcoltatását több erdélyi zsidó származásának teljes megtagadásával próbálta enyhíteni. A magyar hatóságot tették felelőssé szenvedésükért, ezért gyakran zsidóságuk megtartása mellett lemondtak magyar kultúrájukról. Egy részük a kikeresztelkedést választotta, de ennél többen a „nemzeti kérdést megoldó” kommunista eszmékben keresték az üdvözülést. Így történhetett, hogy a Kolozsváron megalakult Demokrata Zsidó Népközösség is rövidesen kommunista befolyás alá került, és azt hirdette, hogy nincs szükség nemzetiségi különállásra, zsidó intézményekre, hanem a zsidóságot mielőbb be kell építeni az egységes kommunista társadalomba. A DZSN további célja a lágerekből visszatértek átképzése volt. De ugyancsak a zsidók voltak, akik leghamarabb csalódtak a kommunizmusban. Részben ezzel magyarázható, hogy a hatvanas évek elején törvényesen engedélyezett kivándorlás, a háború utáni áttelepülés második hulláma rövid idő alatt leapasztotta a romániai zsidóság lélekszámát, majd gyakorlatilag felszámolta az ország zsidó közösségét. Hivatalos izraeli kimutatás szerint 1948–1995 között Romániából összesen 273 957 zsidó vándorolt be a Szent Földre, több mint Lengyelországból, Bulgáriából, Magyarországról és Csehszlovákiából együttvéve. Kolozsváron a hatvanas évek elejéig még működött a volt Mikes Kelemen (ma Croitorilor) utcai Shas Chevra által épített zsinagóga, szám szerint a negyedik is, ami ezt követően bútorraktár lett. 2002-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem „Moshe Carmilly” Judaisztikai Intézetének ad otthont. A négy kolozsvári zsidó temetőből már csak kettő működik, a volt neológ és egy ortodox (a másik kettő megtelt, és így azokat csak látogatni lehet). A négy kolozsvári temetőn kívül hatvannál több erdélyi zsidó temető van a kolozsvári hitközség gondozásában, olyan helységekben is, ahol zsidók már régóta nem élnek.

A kolozsvári zsidó hitközséget egy elnök és a vezetőségi tanács irányítja. Az 1944 utáni elnökök: dr. Benjámin Sándor ügyvéd, dr. Kertész Miklós ügyvéd, Weintraub József közgazdász, dr. Kallós Miklós egyetemi tanár, dr. Goldner Gábor matematikus, Rózsa Imre volt vállalati igazgató, majd a 2010. május 16-i választások után dr. Schwartz Róbert vegyész.

Napjainkban a kolozsvári hitközségnek, amely tagja Romániai Zsidó Hitközségek Föderációjának – elnök dr. Aurel Vainer, parlamenti képviselő –, 400-nál több tagja van. Az elnök és a vezetőségi tanács mindent megtesznek a zsidó hagyományok, kultúra, identitás megőrzéséért és megismertetéséért. Ezt igazolja a kóser étkezde működtetése, a Talmud Tóra kurzus (dr. Ossi Horovitz), a héber nyelv kurzus (Yael Gross), a Halmos Katalin tanárnő vezette Talmud Tóra kórus, a zsidó jeles napok közös ünneplése vagy a közös megemlékezés, a heti rendszerességgel megtartott péntek esti és szombati istentiszteletek. De ide tartozik a nagy népszerűségnek örvendő Vasile Socea vezette Mazel Tov klezmer zenekar támogatása is. Talán új fejezet a hitközség életében a 2012-ben már második alkalommal megrendezett, a kolozsvári zsidóság múltját feldolgozó szimpózium, a múlt megismertetése mind a belföldi, mind a külföldi érdeklődőknek (a visszajelzésekből leszűrhetően elég nagy sikerrel). Nagyon fontos feladat a hitközség életében az egyedülállók, idősek, betegek, mozgáskorlátozottak, szociális és orvosi ellátása. Ez jelentős szervező munkát és anyagi hátteret igényel. Az erre a célra alkalmazott főmunkatárs, orvosnő, szociális és egészségügyi asszisztens, valamint számos kisegítő a Romániai Zsidó Hitközségek Föderációjának és annak gészségügyi-szociális igazgatóságának hathatós anyagi támogatásával fejti ki tevékenységét. Az ellátottak száma 70 felett van. A hitközség tulajdonában levő ingatlanok álagának megőrzése szintén fontos feladat, költségeinek jelentős részét a föderáció támogatja. Az ingatlanok bérbeadásából származó bevétel 20%-a a kolozsvári hitközség fő jövedelemforrása.

A Deportáltak Emléktemploma mellé tervezett Zsidó Közösségi Ház kialakítása (ami a jelenleg ott albérletben működő óvoda és iskola bérleti szerződésének megszüntetését és más helyre költözését, majd az épületek tatarozását, átalakítását feltételezi) az eddiginél nagyobb nyitást kíván megvalósítani a város valamennyi lakója fele, a zsidó kultúra megismertetése és befogadása céljából. A hitközség ma is, ugyan sokkal kisebb mértékben tagjainak számából adódóan, de jelen van a város életében, aktív tagjainak hasznos és értékes munkájával. Részt vesz a közéletben is a lehető legkülönbözőbb formákban, egyik ilyen tevékenysége például a város 2021. évi Európa Kulturális Fővárosa jogának elnyeréséért folytatott együttműködés a polgármesteri hivatallal és más civil szervezetekkel. A hitközség 2012-ben tagja lett a Közép- és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek egyesületének.

Bibliográfia

Gidó Attila: Instituţiile evreieşti interbelice din Transilvania (A két világháború közötti zsidó intézmények Erdélyben), Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Historia 2003., Szemelvények a kolozsvári zsidóság múltjából, Mega könyvkiadó 2012 (az azonos című 2011-es tudományos konferencia anyagából),

Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Koinónia, Kolozsvár, 2005,

Pap Ferenc: Evreimea clujeană, o succintă istorie (A kolozsvári zsidóság, rövid történelme) Editura Fundaţiei pentru Studii Europene, 2011.,

Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén, Minerva Kolozsvár, 2001; Zsidlic, Mega kiadó Kolozsvár 2012.

munkáit felhasználva összeállította:

Schwartz Anikó.